Előző héten hallottam róla. Egy lány meghalt. Nem tudom pontosan mikor történt, ez talán nem is olyan fontos, mint az esemény maga. Öngyilkos lett, a vonat elé ugrott. Mi késztethet egy embert arra, hogy véget vessen az életének? Talán tényleg reménytelen volt, de szerintem csak ő nem látta a kiutat. Vagy talán csak tényleg nem tudom elképzelni. Szomorú dolog, talán ha akkor valaki mellette állt volna, és szól neki, hogy ő mindig mellette marad. Talán ha valakivel találkozik a sínek felé vezető úton, talán velem is találkozhatott volna. Talán csak perceken múlott. Az ember élete néha csak perceken múlik. Az iwiw adatlapjának magamról részében valami olyasmi volt, hogy "sok mindent csinálok, csak az a gond velük, hogy előbb vagy utóbb mindegyik a halálomat okozza". Talán valaki érezhette volna, hogy gond van. Talán valaki megkérdezhette volna, hogy hogy van.

Eszternek hívták. Ő volt az első szerelmem. Egy napig jártunk. Igazából nem is szakítottunk, ezek a dolgok akkor még 1 nap alatt is magától értetődő módon elévülnek. Az első szerelem mindig valahogy olyan komolytalan dolog. De valahol mégiscsak komoly. Általános iskola 4. vagy 5.ben történt. Sok mindenben hasonlított rám, vagy talán a szépsége ragadott meg, nem tudom, nem tudom egyáltalán szépnek tartottam e, gondolom igen, ilyenkor az ember még tisztán ösztönből választ magának párt, nem számít ami azelőtt történt, nem számít a mások véleménye, vagy a társadalmi különbségek, ezt valahogy csak úgy érzi az ember. Fura érzés, de azért kellemes, néha meg szar. Ez most is így van. Aztán ő volt szerelmes belém, aztán talán megint én, és csak néha egyszerre. Ilyenkor még persze látszólag nem számít kibe vagy szerelmes, úgyse mertek egymáshoz szólni, vagy egymásra nézni, csak nagyon ritkán. De nektek azért mégiscsak fontos. 5.ben volt egy diákbál, ahol táncolnunk kellett volna, ezt én is éreztem és ő is. A tánc 5.ben igen komoly dolog. De nem táncoltunk, össze is vesztünk valamin, illetve csak megharagudtunk egymásra, igazából nem beszéltünk azt hiszem, csak másokon keresztül tudtuk meg mit gondol a másik. Ez akkor még így működik. Aztán én hatosztályos gimnáziumba jöttem. Később a jazzben találkoztam vele, nekem közel volt a gimihez, ő meg a punkokkal kezdett barátkozni, még sokszor találkoztunk a jazzben, mindig örültünk egymásnak, azt hiszem végül is csak a pozitív dolgok maradtak meg bennünk. Aztán egy skafunderz koncerten láttam, ahol a nyitás előtt megjelentek a skinheadek sállal és maszkkal az arcukon és a nagyobb tömegből kiszakadt punkokat verték meg. Ez egy egészen borzalmas élmény volt. Odasétáltak egy fűben ülő punkhoz és szó nélkül arcon rúgták az acélbetétes bakkancsukkal, majd a földön még 4en, 5en rugdosni kezdték. Aztán Eszter barátját is elkapták és el akartál vinni egy kicsit távolabb a lovardától. Persze senki sem mert rájuk szólni, csak ő, rájuk kiabált, hogy hagyják békén, aztán megfogta a barátja kezét és elakarta húzni, de a másik kezét a skinhead fogta és nem engedte. A punkot látszólag nem zavarta különösebben, de Eszter sírt és kiabált, hogy ő szereti. Végül is elengedték a karját és elmentek.
Most úgy érzem sok mindent szerettem volna még legalább egyszer megbeszélni vele. Ezt az egészet, hogy mi történt valójában azon a bálon, és a koncert előtt, meg hogy hogyan alakultak a dolgai. Tudom, nagyon rossz, de az ilyen dolgokról csak a hiányuk mondja el, mennyit érnek valójában. Tegnap azt álmodtam, hogy találkoztam vele, nagyon megkönnyebbültem, hogy láthatom és életben van. Ilyenkor nem merülnek fel bennem kérdések, hogy mégis hogyan és miért. Én sok mindent mondtam neki, de ő nem beszélt. A hangjára már nem emlékszem.

De talán bölcsebbek is leszünk. A hozzájuk köthető élményeinket és tapasztalatainkat újraértékeljük, és egy történetet lezárunk magunkban, egy történetet, amiből -ha nem is ismerjük minden részletét- sokat tanulhatunk.