valójában tanulnom kéne. Csak a tanulás, mindig csak a tanulás és úgy gondolod, hogy jólvan mostmár csak az érettségi, mostmár csak az az egészségügyi és vége az egésznek és végre megpihenhetsz hosszú munkád végén. Hát nem! Úgyis lesz mindig valami új, amit megint meg kell oldani, megint teljesíteni kell. Persze ez jó, illetve hát el kell fogadni és azt mondani, hogy ja ez jó, ez az élet, akkor szép, ha zajlik... na ennyit akartam mondani, a többi csak töltelék, mégse lehet előállni egy ilyen rövid posttal : ). Na legalább itthon vagyok, a pislákoló asztali lámpám mellett, különben azért alakult ki ez az egészen furcsa helyzet, mert a villanykapcsoló pontosan akkora mélységre (ami nem a szélesség és nem a hosszúság, hanem a másik), mint amekkora az íróasztalom és a fal közötti rés (az ajtófélfa miatt nem lehet beljebb tolni), szoval ebbe a résbe mindig becsúszik és mikor erőteljesebben nyomok egy spacét, esetleg egy entert, egyszerűen lekapcsolódik (mikor benyomódik az asztal), majd pedig vissza, szoval itt villog nekem, én meg valahogy lusta vagyok megoldást találni erre a roppant komplikált helyzetre (ami nyílván nem lenne túlzottan megerőltető), szoval ez van, kisebb gondom is nagyobb ennél, és ezt az álláspontot persze a többi problémára is lehet alkalmazni, így aztán létrejöhet az az állapot, amikor körbeérnek a dolgok és az egyik problémát azért nem oldod meg, mert hu vaze van nekem más gondom is (közben a másik problémára gondolsz), a másikat meg azért nem, mert oo bazmeg, hagyjuk már van nekem más gondom is (közben az előbbi problémára gondolsz). Na ez a helyzet.

Különben jó, hogy itt van ez a blog, megnyugtató érzés, hogy bármikor kifejthetem magánéletem apró örömeit annak az 5 embernek, aki elolvassa, és ti tényleg elolvassátok, kurva jó, de tényleg : ). Szoval ma miközben háttérképet kerestem az asztalra, mivelhogy új operációs rendszert telepítettem a drága számítógépemre (astala vista xp, höhö de jó humorom van : ) találtam egy nagyon érdekes cikket (készüljetek fel, semmi köze sem lesz a háttérképekhez : ), ami arról szólt, hogy ha teleportálnánk egy embert (itt a klasszikus teleportálás-elméletre kell gondolni, atomjaira bontjuk a testet, kivizsgáljuk, és az információkat nagy sebességgel továbbítjuk valahova egészen máshova, ahol aztán hiphop újra összerakják, itt persze rögtön felmerül a klónozás -de ezt már csak én teszem hozzá- lehetősége gyakorlatilag ugyanezzel a módszerrel, elég menő lenne két nagy fantasztkikus probléma megoldása : ), szoval hogyha teleportálnánk egy embert, akkor a másik helyen vajon teljesen ugyanaz az ember ébredne e fel, mint akit elküldtek és az jutott eszembe, hogy hát ezen már én is gondolkodtam egy csomót, úgyhogy biztos nagy jelentőségű probléma (nyílván), és igen vajon tényleg csak az atomokból felépített test van, és ez az összeállt konstrukció adja a tudatot, vagy van még ott valami? Merthát nyílvánvaló, hogy az a teleportált/klónozott ember biztos lesz benne hogy ő én, az előélete, a kapcsolatai, minden adott és ezek meghatároznák a személyiségét és a tudatát és más se venné észre, mert ugyanolyan lenne, de tényleg ő lenne az? És hu hát realitás ide vagy oda, azért ezt szerintem nem lehet csak úgy elfogadni sigysugy. Szoval nagyon kellemes érzés, mikor egy nem teljesen normális ember (én) rádöbben arra, hogy hát igen, bizony vanna rajtam kivül is, akik ezen gondolkodnak szabad idejükben. (nem linkelem be a cikket, én sokkal jobban kifejtettem a lényegét, különben se olvasná el senki : )

Na örültem, egy filmmel búcsúzom, ez az új kedvenc filmem. Apa mutatta nekem még évekkel ezelőtt, azt mondta ez a kedvenc filme, de lehet mostmár nem is emlékszik rá : ). The man who planted trees. Ajánlom, de tényleg : ), különben egy fél órás kis filmecske - link
Inkább mégiscsak egy képpel búcsuzom (!figyelem! a kép eredeti formában került fel a blogra, mindenféle digitális manipuláció nélkül, valós eseményt ábrázol)